Louise durcásan ébredt. Anyukája már harmadszorra szólt neki, hogy jöjjön reggelizni, ő azonban még fel sem öltözött, csak ült pizsamában az ágy szélén, és homlokát összeráncolva gondolkodott – hat évének minden gondolatát összegyűjtve próbálta kitalálni, hogy mit tegyen. Hogyan mondja meg a szüleinek, hogy ő bizony nem akar iskolába járni?
– Kicsim, lassan elindulunk, kérlek, gyere reggelizni, mert kihűl minden! – kiáltott fel újból Anya. – Csak nincs valami baj…?
– Nem, igazán semmi, csak egy kicsit elaludtam… – kiáltott vissza Louise, és szélsebesen megfésülte hosszú barna haját, majd felvette kedvenc piroscsíkos ruháját, hogy legalább egy jó dolog legyen ezen a napon.
A konyhában Louise-t foltos szőrű, mindig vidám kiskutyája, Fred fogadta. Lelkes szimatolással üdvözölte, és okosan leült, úgy várta a reggelijét, ahogyan az elmúlt egy évben minden egyes nap. Fred egy nyári napon érkezett Louise-hoz, éppen egy héttel azután, hogy ebbe a lakásba költöztek, és bár nehéz volt megszoknia az új környezetet, Louise-nak sokat segített, hogy a kutyus még nála is félénkebb volt, így ketten birkóztak meg a helyzettel. Az akkor még sovány és megszeppent kiskutya időközben megerősödött, játékos kedve visszatért, és szeme vidám csillogásából látszott, hogy mindig kalandra készen állt. Fred volt a táltos paripa, amikor sárkánytól szabadították meg az egyik kislányt, ő volt Louise űrhajós társa, oroszlánja, foltos képű haramia, halloweenkor pedig denevérként kísérte Louise-t házról házra.
A legkedvesebb dolog azonban, amiben mindig számíthatott rá a kislány, hogy ovi után minden délután ott várta őt a kapu előtt anyával, és együtt sétáltak haza a tarka levelekkel, télen hóemberekkel vagy éppen nyíló tavaszi virágokkal teli kis utcákon. És most mindennek vége… Az iskola szörnyen messze volt. Louise pedig előre utálta, amiért így Fredet csak jóval később láthatja minden nap.
Kelletlenül rágcsálta a reggeli utolsó morzsáit, és bosszúsan kapta el a tekintetét az iskolatáskáról, amely az előszoba polcán ülve várta a szeptembert.
– És honnan fogunk elkésni? Nem is mondtátok, hogy megyünk valahová…
– Igen, mert ez meglepetés. Hm, biztos nincs semmi baj, szívem..? – kérdezte ismét Anya, akinek szokatlan volt, hogy mindig mosolygós, cserfes-csacsogós kislánya napok óta szótlan és durcás.
– Hát… nincs… vagyis… áh, menjünk inkább, ne késsünk el.
– Louise, kicsim, ha beszélgetni szeretnél, mindig van idő.
– De ha nem akarom, akkor nem kell elmondanom?
– Persze, hogy nem. – nyugtatta meg Anya.
– Jó. Akkor csak annyi, hogy… hogy én utálok iskolába járni! – csattant fel Louise.
– Hm, hiszen még nem is vagy iskolás… – vetette közbe Apa mosolyogva, de Louise addigra már kész szóviharral állt elő.
– De akkor is utálom, mert messze van, és a jó kis közös sétáink helyett majd ülhetek az autóban, és majd nem fogunk már annyit beszélgetni, mint ahogy ovi után volt. És Fred… hüpp… – Louise pityeregni kezdett. Anya az ölébe ültette, és hagyta, hogy megnyugodjon kicsit magától, majd megkérdezte:
– Valami más is van, ami aggaszt az iskolával kapcsolatban…?
– Áh, nincs. Csak ezek… Meg egy kicsit az is, hogy milyen lesz. Tudod…? Hogy mindenki új gyerek, szinte senkit sem fogok ismerni. És biztos sokan tudnak már egy csomó mindent, én meg csak a nevemet tudom leírni. Nekem ez olyan… félelmetes, tudod…?
– Persze, hogy tudom. Én is voltam gyerek, éppen ekkora, mint te. Sőt, képzeld, amikor én voltam elsős, én voltam a legkisebb az osztályban. Nagyon ijesztő volt… – mesélte Anya.
– Én pedig még a nevemet sem tudtam leírni, amikor elkezdtem az iskolát, és utána is sokáig tartott, amíg megtanultam írni és olvasni. – tette hozzá Apa.
– Te, Apa? Hiszen most is könyv van a kezedben! – kiáltott fel a könnyein át mosolyogva Louise.
– Bizony! Látod, milyen jól jött, hogy gyakoroltam, és úgy belejöttem, hogy most már abba sem akarom hagyni sem az írást, sem az olvasást. – kacsintott rá Apa, és biztatóan mosolygott.
– Tudod, Louise, a tanító nénik pontosan tudják, hogy a legtöbb elsős kisgyerek nem tud írni és olvasni. Ezért vannak ők, hogy erre megtanítsanak. Senki sem várja el tőled, hogy mindent már most tudjál. Szépen, egymásra építve a dolgokat megtanulsz majd mindent, amire szükséged lesz.
– Hát, jó… – motyogta Louise két orrfújás között.
– Ami pedig a közös sétát illeti, attól sajnos valóban el kell köszönnünk… – kezdte Apa, és cinkosan összemosolyogtak Anyával.
– Ugyanis szeptembertől közös biciklizés lesz helyette, amíg csak az idő engedi. Most indulnánk új biciklit venni neked!
– Jujj, de klassz! Komolyan?! – kiáltott fel Louise.
– Bizony! Idén nyáron nagyon ügyesen megtanultál biciklizni Nagymamáéknál, úgyhogy eldöntöttük, hogy jár neked egy szép új bicaj, és te választhatod ki, hogy milyen legyen.
– És lehet lila?
– Hát, persze! – mondta Anya.
– És Fred is segíthet a kiválasztásban?
– Természetesen! Sőt, rá más tekintetben is gondoltunk…! – felelte Apa sejtelmesen.
Az áruházban végül könnyű dolguk volt, hiszen, bár lila bicajból több is akadt, mégis rögtön elsőre meglátták, hogy melyik volt az az egyetlen kerékpár, amelynek kosara elég nagy volt ahhoz, hogy Fred is beleférjen! Az iskolakezdésig tartó egy hét boldog gyakorlással telt, hiszen Frednek hozzá kellett szoknia a járdák buckáihoz, no meg ahhoz is, hogy füle-nyelve lobog a szélben, de néhány nap alatt megtanulta, hogy jobb, ha lekuporodik, és úgy szemléli a környező házak ablakán kihajoló nénik csodálkozó arcát, akik még a következő tavasszal is azon töprengtek, hogy ki boldogabb ezeken az utakon: Fred vagy Louise?
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!