A kapitány gondban volt. Eljött az ideje, hogy teljesítse a krakennek tett ígéretét. Felkelt, megreggelizett, feltette kalapját, kifésülte szakállát és felment a kapitányi hídra. A kormánykeréknél állva tervezte elmondani néhány mondatos búcsúját, mielőtt megadná a jelet a krakennek. Kalóz volt, mégis kissé gondterhelten hümmögött magában, mert ebben az évben erre semmi kedve nem volt. Furcsának is tűnt, vizsgálgatta magában az okát, ám amikor rájött, hogy minden bizonnyal azért van ez, mert új legénységével elégedett volt, sőt, majdnem megkedvelte őket, rögtön elhessegette a gondolatot.
“Ugyan, ez is csak egy rakás kalóz, se jobb, se rosszabb, mint a korábbi legénységem volt.” – gondolta magában. Persze, igaz, hogy ezek egy fokkal eszesebbek, és így több kincset gyűjtöttek mint eddig bármelyik kompániája… No, meg az is igaz, hogy összeszoktak már, és mindig odafigyeltek a kapitány kéréseire, de akkor is. Csak kalózok, nem tündérkirálylányok. Kalózok, akárcsak ő, maga.
A kraken már erre járhat, és minden bizonnyal csak arra vár, hogy megadja neki a jelet. A jelet, hogy jöhet a teljes legénységért. Már-már szóra nyitotta száját, amikor első tisztje szólt, és köszöntötte őt.
– Jó reggelt, kapitány! Hogy van?
– Öhm.. Jól. De mi közöd hozzá? A dolgoddal törődjél! Jelentést!
– Igenis uram! A legénység teljes létszámmal előállt! A Moszat-tengeren haladva nem történt az éjszaka folyamán sem incidens, sem egyéb esemény, uram.
– Remek. – morogta kelletlenül a kapitány. Még ez is, ezek a mintaszerű jelentések. Legalább csak felbosszantanák őt valamivel.
– Matróz! – szólította a csupasz állú, fejkendős tengerészt. – Az ellátmány és a fedélzet rendben? –
– Jelentem, uram, igen! Élelmünk megfelelő mennyiségben van, amíg kikötünk a Szélvész Szirteknél, amely ma napnyugta előtt várható.
– Értem. – felelte a kapitány egyre bosszúsabban.
– Na, tengeri patkányok! Azért hívtalak így össze benneteket, hogy elmondjam, hogy közös utunk a mai nappal véget ér. – A kapitány recsegő hangján kívül egy pisszenés sem hallatszott. Várta volna, hogy legénysége tiltakozik, esetleg rá is támadnak, ahogy rendes kalózokhoz illene, de csak vártak. A csendben nyomasztóan kopogott a kapitány két falába, ahogy fel és alá sétált matrózai előtt.
Végül a rangban alatta lévő kalóztiszt szólalt meg:
– Hogy érti ezt, uram? –
– Ahogy mondom. Ma elköszönünk. Ég veletek. – felelte a kapitány, azzal hátat fordított nekik, a hajó pereméhez lépdelt és két karjával integetni kezdett a víz felé.
– Tisztelettel, de minden rendben van, uram? – kérdezte tisztje.
– Ááá, jön a krrrrrrakkkken! A krrrrakkkken! – sipákolta a kapitány vállán ülő ősöreg papagáj.
És valóban, már kavargott is a víz, majd kiemelkedett belőle a kraken fakózöld, algával és moszattal borított feje. Sárga szemei mohón villantak a legénységre, morgása messze hangzott a nyílt tengeren.
– Ez meg micsoda, uram? – képedtek el a kalózok.
– Mit gondoltok, miért az a neve a hajónak hogy Elsüllyeszthetetlen III.?! – rikácsolta a kapitány.
– Azt gondoltuk, talán csak ennyire ügyetlen volt az előző két legénység. Az nem jutott eszünkbe, hogy feltálalta őket reggelinek! Uram!
– Ami azt illeti, őket vacsorának. Ti kaptatok még egy estét.
– És nem lehetne tenni semmit? – kérdezte a matróz.
– Attól tartok, nem. – húzta össze szemöldökét szigorúan a kapitány.
– És ha… kitalálnánk valamit? Például… nem is tudom…
– Például, hogy ki volt az a Krakenina! – kiáltotta a kosárban kuporgó megfigyelő, aki odafentről jobban rálátott a krakenre. – A kraken egyik karján ez a név szerepel. Talán a kedvese.
– Ki tudna vele szót érteni…?
– Majd én bessssszéllllek vele! – rikkantotta a papagáj, és körözni kezdett a kraken felett, közben hangos kárálással és füttyentésekkel kérdezte meg a krakent kérdésükről.
– Azt mondja, Krakenina a kedvese volt, de eltűnt. Azóta keresi a tengerekben, az óceánok szakadékainak mélyében, a szigetek sziklái és zátonyai között, de sehol nem találja.
– Hm. A kraken szerelmes. Ilyet sem pipáltam még. – morogta a kapitány.
– Hogy a csudába lehet elveszíteni egy ekkora párt, mint egy kraken..? – kérdezte csodálkozva a matróz.
– Nem az a krakenlány lehet, akit még múlt hónapban láttunk a Sötétéj-szigetnél?
– Az, aki úgy megcibálta a kapitány kalapját, hogy mosogatórongyként került elő? – vihogott az árbockosárban kuporgó matróz, de a kapitány morcos arcát látva összehúzta magát egészen kicsire.
– Megmmmmmondtttam neki! – rikoltotta a papagáj. – Megmonnnndtammm, hogy látttáktok a krrrrrakkkenlányt!
A kraken láthatóan megnyugodott, és hosszú morgásokkal beszélt a papagájhoz, aki aztán megosztotta a kalózokkal a kraken által kínált egyezség részleteit: napnyugtáig kapnak időt, hogy megkeressék a krakenlányt, különben kapitányostól elsüllyednek. Ha megtalálják, és elhozzák neki, akkor viszont mindannyian életben maradhatnak. A kalózok örültek a lehetőségnek, azonban a kapitányra kimondottan haragudtak.
A megegyezést követően szótlanul fordították a hajót a Sötétéj-sziget irányába, ahol a Lándzsa-sziklák zátonyai között valóban megtalálták Krakeninát, és átadták neki a kraken üzenetét – legalábbis, amit a papagáj a kraken morgásaiból le tudott fordítani a maguk nyelvére.
Krakenina azonban nem adta olcsón beleegyezését:
– Ha azt gondoljátok, hogy csak úgy, első szóra veletek megyek, akkor nagyon tévedtek! Ha már úgyis az életetek forog kockán, akkor nincs vesztenivalótok.
– Mit kérsz cserébe? – kérdezte a kapitány.
– Attól függ, mit adnál magadtól… – ravaszkodott a krakenlány.
– A legénységem fele megfelel? – ajánlotta a kapitány, mire matrózai felhördültek.
– Na, azt már nem, kapitány! Már másodjára akar eladni előbb az egyik, majd a másik krakennek! – és hiába voltak eddig végig hűségesek hozzá, most már mind elpártoltak tőle. – Inkább neked adjuk a hajón található összes kincset.
– Aranyat, ékszereket, mindent? – kérdezte Krakenina, aki el sem hitte, hogy ekkora szerencséje van.
– Mindent. – bólintottak rá kalózok.
Még napnyugta előtt visszaértek a krakenhez, aki tengeri szörnyek mértékével mérve kimondottan boldog morgásokkal üdvözölte kedvesét – aki boldogan vette át a kalózoktól az arannyal és ékszerekkel tömött kincsesládát, majd nagy egyetértésben merültek le a tenger mélyére.
– Na, ezt jól csináltuk, fiúk! – heherészett zavarában a kapitány.
– Hát, magának nem sok szerepe volt abban, hogy mind életben maradtunk. Maga duplán is elárult minket – egy nap alatt kétszer is eladta volna az életünket a szörnyeknek!
– Ugyan, hiszen az csak amolyan kalózmódi…!
– Igen, ahogyan az is, hogy az árulást nem hagyjuk megtorlás nélkül! – közölték, majd kitették a kapitányt egy lakatlan szigeten és elhajóztak az Elsüllyeszthetetlen III. fedélzetén új kincsek után kutatni.
S hogy mit tett a kapitány…? Először tombolt, toporzékolt, kiabált és átkozódott a szigeten, ahová csak papagája tartott vele. Majd megállapította, hogy talán nem is olyan rossz ez a legénység, ha így össze tudtak fogni ellene, és meg tudták leckéztetni gonoszsága miatt.
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!