– Jaaajj, apa, gyere már, játsszunk! – ugrált az ágyon Liza minden reggel hat órakor, hétköznap és hétvégén egyaránt. A kis forgószél átszáguldott a szobákon, játszott, mesélt, dalolt, táncolt, még szemmel követni is nehéz volt. Most már, az iskola közeledtével azonban szülei igyekeztek másra is irányítani a figyelmét, de öt perc nem sok, annyit sem tudott egy helyben ülni. – Majd ülök és fekszem, ha lajhár leszek! – kiáltotta minden alkalommal, amikor egy kis nyugalomra kérték, és szaladt is rögtön egy új kaland felé.
– Liza, kicsim, gyere, csücsülj le kicsit, olvassunk egy mesét! – ajánlgatták szülei, de Liza számára ez túl unalmasnak hangzott.
– Mesét csak a lajhárok hallgatnak, a kis semmirekellők! Dolgom van, újra kell építenem a homokvárat odakint.
– Folyton szidod szegény lajhárokat, pedig nekik is megvan ám a maguk története. Nagyon is szép. Ők tanították meg a kolibriknek, hogy miért repüljenek úgy, ahogyan ma repülnek. – mesélte egy esős délutánon Nagypapa.
– Tényleg? Hogyan? – állt meg egy pillanatra Liza, akinek egyik kedvenc állata éppen a gyors szárnyú, izgága kolibri volt.
– Ülj le, és elmesélem. – ajánlotta Nagypapa, és miután elhelyezkedtek a kanapén, el is kezdte a mesét.
A legmélyebb dzsungel közepén élt egyszer egy lajhár újszülött kicsinyével – Slofynak hívták. Slofy és kicsinye lassú feladataikkal töltötték napjaikat – egész nap másra sem volt gondjuk, csak aludtak, nézelődtek, szundítottak, ettek egy kicsit, majd, hogy mindezt kipihenjék, aludtak tovább. Arcunkon mindig békés mosollyal szemlélték a világot, akár forró napsütés, akár hetekig tartó eső volt éppen az őserdőben.
A környékbeli állatok megszokták már őket és furcsa életmódjukat. Olykor persze néhány kóbor pókmajom bosszantotta őket buta csínyekkel, de Slofyék csak nevettek velük együtt, senki nem tudta kihozni őket a sodrukból. Csupán egyetlen család nézte rossz szemmel ezt a durmolásban gazdag életet, mégpedig a kolibrik. Az ő gúnyolódásaikban semmi kedvesség nem volt: naplopónak, lusta póknak, semmirekellőknek csúfolták Slofyékat a hátuk mögött, és előttük sem rejtették el véleményüket, amikor éppen feléjük repültek.
Köztük is az egyik legmegátalkodottabb kolibri Linna volt, aki a legbántóbb élceket találta ki a lajhárokról, és el nem mulasztott volna egy napot sem, hogy ne repüljön feléjük egy kis bosszantásra.
Egy nap, ahogy éppen Slofy alvóhelye körül röpdösött, nagy baj történt. Az eső közeledtével hirtelen feltámadt a szél, az egyik letört ág elszabadult, Linnára esett, és ő az ágak közé zuhant. Nagy szerencséjére éppen Slofy fészke közelében esett le, a lajháranyuka pedig behúzta az esőről egy nagy lapulevél alá a sérült, elázott kolibrit.
Linna másnap fáradtan ébredt, feje zúgott az ütéstől, gyengének és esetlennek érezte magát. Ahogy kinyitotta szemeit, látta, hogy nemcsak a feje, de az eső is zúgott körülötte, megállás nélkül ömlött egész nap. Sérülten lehetetlen lett volna elindulnia hazafelé ebben a viharban.
Nem tudta, mit tegyen. Bosszantotta, hogy éppen a legrosszabb helyen érte a baleset, ráadásul biztos volt benne, hogy a lajhár alig várja, hogy elégtételt vegyen a sok bosszantásért. Előre puffogott magában, közben szeme sarkából kukucskált ki a világba, Slofy azonban hagyta, hadd pihenjen, és igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre őt. Másnap estére Linna már borzasztóan megéhezett, megszomjazott, de nem tudta, hogy hogyan kérhetne segítséget azoktól, akiket ő olyan sokat csúfolt. Szerencsére Slofy megmentette a helyzetet, és ahogy meglátta, hogy Linna ébredezik, egy közeli levélről vizet cseppentett a kolibri aprócska csőrébe.
– Én… Izé… Köszönöm.. hogy ilyen kedves vagy. Annak ellenére, hogy én… hát, én… nem voltan kedves. – motyogta a kolibri.
– Szívesen. – felelte Slofy rövid szünet után. Linna várta, hátha mond valamit még a lajhár, esetleg azt, hogy nem haragszik a korábbiakért, de Slofy hallgatott.
Csöndben telt el az egész nap.
Másnap Linna alig várta, hogy megszólalhasson:
– Jó reggelt. Jól aludtál? Hozhatok egy kis reggelit nektek? Vagy vizet? Vagy valamit…? – kérdezte vidám, csevegő hangon. Slofy rövid szünet után szólalt meg: – Nem tudsz hozni, mert megsérült a szárnyad. Majd mi gondoskodunk rólad, amíg meggyógyulsz. – A kolibri zavarba jött ezektől az egyszerű, barátságos mondatoktól.
– Tényleg? De miért? Nem is haragszol? Olyan csúnyán bántam veletek. Én igazából szörnyen érzem magam amiatt, hogy olyanokat mondtam… – szégyenkezett Linna.
– Ez már a te bajod, hogy emiatt bánkódsz. Bennem nincs harag. – felelte Slofy, majd reggeli után nézett és otthagyta a kolibrit gondolataival.
Linna egész nap csak fecsegett. Egy kissé még mindig ijedt volt és fáradt, ám valójában szörnyen unatkozott – úgy érezte, hogy nagy szívességet tesz a lajhárnak, hogy kellemes csevegéssel feldobja egyforma és unalmas hétköznapjait.
Egy reggel aztán teljesen kifogyott a mondandóból, Slofy pedig szokása szerint egy-egy szóval válaszolt csupán az izgága kis kolibri kérdéseire, így azok megakadt a társalgás.
– Slofy, most őszintén, te hogy nem unod halálra magad így, hogy csak fekszel és nem csinálsz semmit?
– Semmit? Na, és a szemlélődés? És a tűnődés? Néztél már meg valaha is egy naplementét elejétől a végéig? Láttad már, micsoda színek rajzolódnak ki, micsoda gyönyörűség az a sok színváltás? No, és a felhők? – kérdezte Slofy. Ilyen szóáradatot egy teljes hét alatt sem hallott tőle Linna. De csak egy percre töprengett el, s máris csacsogott tovább.
– Felhők. Mi van velük? Azok csak fehérek.
– De, micsoda formákba rendeződnek! Olykor kész történetek rajzolódnak az égen, és te észre sem veszed.
– Hát, igen, tényleg… nos, tetszetősek.
– És az egymásról való gondoskodás is nagyon fontos nekünk. A kicsinyek sokat sírnak, ezért egész nap cipeljük és ringatjuk őket és mesélünk nekik. Élelmet gyűjtünk magunknak és a kicsiknek is, és megtanítjuk őket, hogy hogyan éljenek önállóan, amikor majd felnőnek.
– Igen, a kolibrik, nos, mi ilyet nem szoktunk… Mi inkább maguknak való népség vagyunk…
– Nem baj ez.
– Nem?
– Miért lenne baj? Ha ti így érzitek jól magatokat és nem bántotok mást, akkor miért ne élhetnétek így?
– Hmm, érdekeseket beszélsz…
– Ti gyorsabban éltek, siettek, sok dolgot elvégeztek egy nap, bár nem tudom, valójában élvezitek-e ezeket?
– Mire gondolsz?
– Hát például a nektár ízére? Van különbség a nektárok íze között aszerint, hogy melyik virágból szívjátok? Más az ízük?
– Nem tudom, valójában még sosem figyeltem… – mondta a kolibri és már egészen kicsinek érezte magát. Rájött, hogy valójában csak végigröppen a mindennapjain és semmire nem figyel igazán.
– Majd akkor megízlelem mindet.
– Á, csak nyugodtan, szépen, lassan. Eleinte elég, ha csak nézelődsz. No, aludjunk, holnap nagy nap vár rád, végre hazatérhetsz.
Másnap Linna nehéz szívvel búcsúzott el a lajhároktól, és megígérte, hogy minden nap meglátogatja őket.
– Látod, még mindig olyan könnyen ígérsz. Majd gyere akkor, amikor kedved tartja és időd meg teendőid engedik.
Linna a következő napokban csak Slofy szavain töprengett. A többiek hívták játszani, de már nem volt kedve a csúfolódáshoz.
Egy reggel aztán amikor egy különösen nagy orchidea nektárját itta, felpillantott a virág belsejébe és elámult a csodálkozástól. Megbabonázta a virág szirmainak pompás színkavalkádja, és ahogy lassan magába szívta a nektárt, sokkal édesebbnek érezte az izét mint korábban.
Virágról virágra röppent egész nap, megszemlélte mindet, megjegyezve őket egy egész életre. Már nem vágyott arra, hogy minden nap minden feladatot végrehajtson, szívesebben időzött egy-egy virágnál hosszabb ideig, csak úgy az időtöltés és a gyönyörködés kedvéért, és megtanította a többi kolibrit is arra, hogy szárnyaikat körkörösen mozgatva, egy helyben lebegve hogyan gyűjtsék be a nektár mellett a virág színeinek szépségét is.
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!