A SzínCityben lakó gyerekek és felnőttek a legszínpompásabb városban éltek, amely valaha is létezett a Föld kerekén. Az épületek mind türkizkék, tengerzöld, bíborlila és kanárisárga színekben ragyogtak. Az iskola fűzöld és vattacukor rózsaszín volt, a városháza pedig narancssárga és királykék. A színes megjelenés a kis városka fáira, kültéri szobraira és járműveire is jellemző volt. Sőt, a fák levelei és a mező virágai mellett a város lakói, felnőttek és gyerekek egyaránt ezerféle színű, vidám holmikba öltöztek. SzínCityben az általános hangulat az elégedettség volt. Akadt itt is nehezebb vagy könnyebb nap, mégis, a városka lakói jól érezték magukat a bőrükben. Kedvükre tanultak, dolgoztak, sportoltak, alkottak, zenéltek – hétvégéken pedig rendszerint akadt egy-egy ünnep, rendezvény vagy évforduló, amit kellő felhajtással, mulatsággal ünnepeltek meg.
SzínCity élete egészen addig már-már tökéletes volt, amíg egyszercsak unatkozni nem kezdtek.
Eleinte csak egy-két mosolytalan arc akadt, akiknek nem volt kedvük elmenni a hétvégi szüreti mulatságra, majd egy hét múlva már néhány rosszkedvű felnőtt még morgott is munkába menet. Az unalom mellé azonban hamarosan újabb, rosszkedvet fokozó érzések jelentek meg a városban: elvárás, kétség és irigység. Később ezekből táplálkozott számos újabb is: harag, félelem, düh és rosszindulat.
A városka lakói mindenkivel elfogadóak voltak, hiszen színes egyéniségekként pontosan tudták, hogy mindenki más, miért ne érezhetnék, hát, jól magukat azok is, akiknek épp nem volt túl jó a kedvük. Próbáltak megértőek lenni egymással, azonban ahogy egyre többen lettek a rosszkedvűek, úgy vált egyre nehezebbé, hogy a többiek megőrizzék jókedvüket. Lassanként pedig a város hangulata teljesen átalakult…
Csak egy-egy apróbb vitával indult, amelyek aztán sértődéssé, szóváltássá, végül hangos veszekedéssé nőtték ki magukat. Egy nap aztán, már senki sem dobta a szemetesbe a szemetet. Néhány napig még akadtak páran, akik ezt látva felszedték a szétdobált zacskókat és papírokat, de egy idő után már ők sem hajoltak le: mindenki azt várta, hogy majd a másik szedje fel. Ugyanígy járt a park is: senki sem gondozta már a virágokat, nem locsolták, nem nyírták a gyepet, hiszen mindenkinek a maga dolga volt a legfontosabb. És a hétvégi mulatságok is elveszítették játékos, jókedvű jellegüket. A gyerekek rosszkedvűen unatkoztak, a felnőtteknek pedig már csak arra volt jó alkalom, hogy összekaphassanak valami ürügy miatt.
Egy reggel pedig, amikor a nap felkelt, az elsős Dani arra lett figyelmes, hogy bár ugyanolyan fényes a hajnal, mint eddig volt, valami mégis megváltozott. Álmosan felöltözött, megreggelizett, és ahogy kilépett az utcára, minden világos lett. Az egész város megszürkült. De nem ám csak a házak, hanem a fák, a virágok, a levegő, sőt, még a városlakók bőre, haja, ruhája és lelke is egyforma szürke lett.
Dani és legjobb barátja, Peti izgatottan üdvözölték egymást az iskola előtt.
– Te is látod? – kérdezte Dani.
– A szürkét? Igen… Először nem is vettem észre, hogy mi a baj, de most már értem.
– És senkinek sem tűnik fel, csak nekünk?
– De, igenis feltűnik! – sutyorogta nekik Vili, aki szintén akkor érkezett meg az iskola elé. – De szerintem inkább ne szóljatok a felnőtteknek. Én reggel szóltam a szüleimnek, és nagyon mérgesek lettek rám.
– Tényleg?
– Igen. És a kishúgomra, Vicára is mérgesen ráförmedtek, pedig nem is csinált semmit.
– Hm, szerintetek mi lehet a baj…? – kérdezte suttogva Lili.
– Leginkább az, hogy senki nem törődik semmivel és senkivel… – sóhajtott nagyot Peti. – Én ma reggel már reggelit sem kaptam.
– Nekem pedig nem meséltek már három napja lefekvés előtt… – szontyolodott el Vili is.
– Valamit ki kell találnunk! – kiáltotta elszántan Dani.
– Jó, lógjunk meg az első óráról, és találjuk ki a parkban! – ajánlotta Vili.
– De Vili, hiszen te imádsz iskolába járni! Hogy mondhatsz ilyet, hogy lógjunk?! – csattant fel Dani.
– Hát, én nem is tudom… Hát, igazad van, nem is értem, mi jött rám…
– Hm, rajtunk is kezd úrrá lenni ez a rosszkedv, amitől a felnőttek olyan furcsák lettek. De ne engedjünk neki. Bemegyünk az iskolába, tanulunk, és a szünetekben, meg suli után kitaláljuk, hogy mit tegyünk. – határozták el a gyerekek, és bár a tanulás napról napra nehezebben ment az egyre szürkébb és unalmasabb órákon, ők nem adták fel.
A gyerekek érzékenységével ráéreztek, hogy ha mindenben igyekeznek meglátni a jót, a hasznosat, a szépet, akkor ez kisegítheti őket, amíg konkrét megoldást találnak. Minden nap végén összegyűltek a parkban, és megbeszélték, hogy kinek mi volt a legizgalmasabb új ismeret aznap, és miért. Gondolták, így legalább kivárják, amíg ötletük lesz arra, hogy hogyan nyissák fel a felnőttek szemét is.
Egy nap hatalmas földrengés rázta meg SzínCity városát. A házak remegtek, a föld hullámzott, a felnőttek és a gyerekek dülöngéltek és felborultak a házakban és az utcákon. Mindannyian borzasztóan megrémültek, ijedten próbáltak elbújni asztalok alá, a szabadban lévők pedig olyan helyen igyekeztek menedéket keresni, ahol sem ház, sem fa nem dőlhetett rájuk.
A rengés rövid ideig tartott, de rendkívül erős volt, középpontja pedig alighanem az iskolánál lehetett, hiszen az épület egyik szárnya csaknem teljesen összeomlott. Szerencsére még időben észrevették a tanárok, hogy baj van, és az ott tartózkodó gyerekeket le tudták vinni a pincébe, ahol biztonságban átvészelték a bajt, de mivel a törmelék elzárta az utat, nem tudtak feljönni.
A környező utcákból mindenki odafutott, próbálták egységes erővel, minél előbb elhordani a törmeléket. A gyerekek, bár ijedtek voltak, épségben átvészelték a rengést a pince erős falai között, és amint ráeszméltek, hogy meg is kezdődött a mentés, már-már örülni kezdtek a helyzetnek.
– Anya és a te anyukád, Dani, együtt érkeznek, úgy hallom! Hátha ismét beszélgetnek majd, mint azelőtt! – kezdett örülni Vili.
– Igen, végre talán megértik, hogy csak össze kell fogniuk és összedolgozni. És mindenben megtalálni a legjobbat!
A szülők azonban ismét civakodni kezdtek. Mindenkinek más elképzelése volt arról, hogy melyik oldalról és hogyan fogjanak hozzá a mentéshez. Esteledni kezdett, amikor már a gyerekek is kezdtek türelmetlenné válni. Végül a felnőttek veszekedését elkeseredett gyereksírás szakította félbe.
– Te is hallottad? – kérdezte Vili apukája.
– Igen, ez sírás! Valami baj lehet! – erősítette meg Dani anyukája is.
– Mi a baj? – kérdezték többen is egyszerre.
– Az a baj, hogy a gyerekek éhesek, szomjasak, fáradtak. Alig van levegő idelent, és már órák óta csak azt hallgatjuk, hogy ki miben nem ért egyet a másikkal. Az a baj, hogy csak magukkal foglalkoznak még most is, ahelyett, hogy a gyerekekre figyelnének. – válaszolta ingerülten Éva néni, a másodikosok osztályfőnöke.
– Dehát mégiscsak fontos, hogy kinek az ötlete lesz a mentő ötlet… Hiszen az újságok mit írnak holnap…? – kérdezte Lili apukája, és megigazította poros, de pontosan megkötött nyakkendőjét.
– Süsse meg az újságját! Fogják már meg végre a köveket, és szedjenek ki minket innen! A gyerekek életéről van szó! – kiáltotta Éva néni, és közben döbbent gyerekarcokat látott maga körül. – Mit néztek, gyerekek? – kérdezte tőlük.
– Éva néni haja… és arca, meg szája! Ismét színes lett! – ámultak a kicsik.
– Biztosan azért, mert szeret minket, és kiállt értünk, és összeveszett a szülőkkel azért, hogy nekünk jobb legyen! – mondta Dani.
– Éva néninek igaza van. Térjünk már észhez! – kiáltotta Dani apukája. – Kit érdekel, hogy ki és hogyan találja ki a módját, csak hozzuk ki a kicsiket.
– Előbb adjunk nekik vizet! Ha el is jutunk hozzájuk, még órákig eltart, amíg biztonságban kijöhetnek. –
– Ez jó ötlet. – helyeseltek többen is, miközben arcuk sápadt szürkéből visszanyerte eredeti színét.
A mentés innentől fogva gyorsan és gördülékenyen zajlott. A közös feladat visszahozta a régi emlékeket, az együtt dolgozást, a közösen megoldott feladatokat, építéseket. És amikor végre odaértek a gyerekekhez, már mindenki nevetett, felszabadultan, mint rég.
Az arcokra még aznap, a ruhákra néhány napon belül visszatértek a színek, de a fák, a szobrok, a házak és az utak örökre szürkék maradtak.
SzínCity polgármestere néhány nappal később gondolt egyet, és rögtönzött gyűlést hívott össze, amelyen, miután gratulált az összefogáshoz, a következőket mondta:
– Nos, SzínCity lakói, azt gondolom, hogy városunk az elmúlt hónapok alatt ugyancsak megváltozott, annyira, hogy át is kellene nevezni, hiszen színből már csak a szürke maradt nálunk. De az az igazság, hogy nekem a SzürkeCity nem annyira tetszik. A városunk ugyan szürke lett, de ahogy jobban megnézem, sokan tudat alatt próbáltatok az elvesztett színárnyalatok helyett csavaros formákat alkotni a házakban.
Sőt, mintha maga a város is azt mutatta volna meg a földrengés után, hogy egy részét, a színét, elveheti ugyan az unalom és a közöny, de lényének lényegét, a játékosságát, nem. Rugalmasan igyekezett úgy alkalmazkodni az új körülményekhez, hogy lelkének legmélyét nem veszítette el – csak adott nekünk néhány kanyargósabb utcát a földrengéssel! Végül mi magunk sem veszítettük el lelkünk lényegét. A nehéz helyzetben, amelyben helyt kellett állnunk, mindannyian hozzátettétek a tudásotokat, és elmésen, rugalmasan, sok ötlettel megoldottátok a feladatot. Mától ezért legyen szép, szürke városunk neve mondjuk RugalmaFalva – vagy másképpen ElastiCity, hogy mindig emlékezzünk arra, hogy hogyan őriztük meg önmagunkat egy nagy kihívás közepette is.
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!