A tavasz mindig különleges időszak volt Tündérliget életében, hiszen ekkor érkeztek meg a rét és az erdő legújabb lakói. A tavasz első virágainak szirmai között születtek meg az ifjú tündérlányok és tündérfiak, és csatlakoztak a vidám, szorgos közösséghez. Az első napsugarak már napok óta melengették a fagyott földet, és a zöld fű között lassan megjelentek fehér szirmaikkal a hóvirágok, majd a halványrózsaszín százszorszépek, és később csatlakoztak hozzájuk a sárga nárciszok, és a színpompás tulipánok is. Ahogy a nap kitartóan melengette őket, minden héten másik virág nyitogatta ki szirmait, amelyek között egy-egy virágban kis tündér ásított álmosan ébredezve. Nyújtózkodtak, szemeikből igyekeztek kidörgölni a tél hosszú álmát, és szárnyaikat próbálgatva, óvatosan elindultak feladataik felé.
Minden virágcsoporthoz tartozott egy-egy tündér, amely értük felelt: a tündér figyelt rá, hogy biztosan mindhez eljussanak a méhek, hogy eső esetén mindegyik kapjon esőcseppeket, és napsütésben mindig a megfelelő irányba forduljanak a szirmok. Ők kergették el a kártevőket és ők figyeltek arra is, hogy biztosan legyen jövőre is olyan virág, aki újabb tündért fogad majd.
Minden tavaszi és nyári virágnak egyetlen őre volt mióta világ a világ – egészen eddig a tavaszig…
Most ugyanis egy százszorszépből egy helyett két tündér bukkant elő. Cloé ébredt fel elsőként, és mire a másik tündér, Corina is előbukkant, addigra Cloé már szorgosan elfoglalta feladatait.
– Ne haragudj, segíthetek neked…? – kérdezte Corina Cloétól, aki fel-alá röpködött, szélsebesen nyitogatva a többi százszorszép szirmait.
– Nos, nem nagyon tudsz mit, sajnálom, mert minden feladat egy tündérre van elosztva. Kérdezd meg esetleg a cseresznyevirágos tündért, hátha neki elkél a segítség…
– Hát, jó. – felelte Corina csüggedten, és nekilátott, hogy feladatot keressen. Azonban hiába járta végig Tündérliget összes virágát és már virágzó vagy éppen virágzás előtt álló fáját, mindenhol csak elutasítás fogadta.
Bánatosan ült le egy gesztenyefa zsenge levelére. Szomorúnak érezte magát és feleslegesnek.
– Te meg mit búslakodsz itt? – kérdezte tőle egy vidám hang. Mézi volt az, a kis mókus, aki néhány napja ébredt fel téli álmából.
– Áh, az a baj, hogy nincs semmi dolgom. – sóhajtott nagyot Corina.
– És az tényleg baj…? Én örülni szoktam, ha pihenhetek.
– Baj, igenis nagy baj, hiszen én ezért vagyok itt, vagyis ezért lennék itt, hogy tegyem a dolgom, de ketten érkeztünk egy százszorszépben, és így csak az egyikünknek jutottak a feladatok.
– Szerintem inkább örülj, és élvezd a tavaszt! – kacsintott rá Mézi.
– De így szörnyen unatkozom… Nem lenne valami feladatod számomra?
– Sajnos nincs…De ha lesz, mindenképpen szólok neked! – rikkantotta a kismókus, és elszaladt.
– Azért köszönöm. – kiáltott utána Corina, és tovább ücsörgött, lábát lógatva a fa ágán.
Dél körül járhatott az idő, amikor bóbiskolásából izgatott kaparászás ébresztette fel. Mézi tért vissza, azonban korábbi mosolya eltűnt, és izgatottnak, sőt, rémültnek tűnt.
– Mi történt? – kérdezte Corina álmosan.
– Nagy baj, nagyon nagy baj. A katicák üregeit elönti a fagyok utáni felolvadt víz.
– Hát, ez nem jó hír, de majd visszatérnek, amikor kiszáradtak a kis lakásaik. Addig elrepülnek, és valahol átvészelik ezt a néhány napot. Vagy nem…?
– Nem ez a baj, hanem, hogy már lerakták az üregekbe a kis katicatojásokat, amelyekből a kicsinyek bújnának elő néhány nap múlva. Őket próbálják menteni, de túl kevesen vannak.
– Hm, talán segíthetek? – csillant fel Corina szeme rögtön.
– Nos, azt hiszem igen. Gyere, kis tündér, siessünk! –
Mézi ágról ágra ugrálva mutatta az utat az egyik tölgyfa gyökerénél megbújó katica fészek felé. Az üreg bejáratánál sürgölődtek a katicaszülők, azonban látható volt, hogy belül a víz szintje percről percre emelkedett, ahogy a közeli lejtőkről éppen itt folyt össze több irányból is az olvadt hólé.
– Segítséget hoztam nektek! Most már minden rendben lesz! – kiáltott a katicáknak Mézi biztatóan.
– Hát, én igazából nem is tudom, mit tegyünk… Én nem is értek a mentéshez… – motyogta bizonytalanul Corina. Hiába érezte magát néhány perccel korábban tettre késznek, ahogy meglátta a káoszt és a katicák kétségbeesett küzdelmét a vízzel, elszállt minden önbizalma.
– Hogyhogy nem tudod? Hisz azt mondtad segítesz! – szólt rá mérgesen Mézi.
– Hát, azért megpróbálom…
– Nem nagyon van időnk próbálgatni, akkor inkább menj vissza az ágra!
– Csak egy percig hadd gondolkodjam… Azt hiszem, mégis van egy ötletem! A vizet nem tudjuk felfogni, sem felitatni mielőtt ideérne. De elterelhetjük faágak és kövek segítségével. Hozzatok minél több ágat, hosszúakat, amelyekkel egy mederben tartatjuk a vizet. Mézi, te szólj a közeli madárcsaládoknak, hogy hozzanak sarat. A leggyorsabban repülő katica pedig értesítse a hangyákat.
– Ugyan minek?
– Mert értenek a szervezett, összehangolt munkához, mindig van élelmük, és mert, ha nem segítenek, akkor az ő hangyaváruk lesz a következő, amit elönt majd a víz. Ki kell vinni a kikelés előtt álló katicatojásokat, a katonáknak pedig segíteniük kell a sártapasztásban.
Így, hogy a feladatok pontosak voltak és mindenki tudta a dolgát, egykettőre biztató fordulatot vettek az események. A közeli rigó és vörösbegy családok segítettek köveket gyűjteni és sarat hordani. A katicaszülők és az erősebb hangyakatonák hosszú ágakkal terelték a víz irányát, a hangyadolgozók pedig szorgosan tapasztották a sarat az ágak és kövek közti résekbe. A víz először még át-átbugyogott a kis meder falán, nemsokára azonban megfogta a hevenyészett part és odébb hömpölygött tovább. Mire az összes katicagyerek biztonságba került, már apadni is kezdett a víz szintje az üreg belsejében.
Délután ragyogó napsütés áradt a kis ligetre, felszárítva a korábbi zúgó patakot. A katicák és a hangyák ujjongtak, és nem győztek hálálkodni Corinának
– Ugyan, hiszen bárki megtette volna… – pironkodott szerényen a kis tündérlány.
– Persze, csakhogy nem mindenki látta volna így át a feladatokat. Megérdemled a dicséretet. – erősítette meg Mézi.
– Te melyik virág tündére vagy? Szívesen meglátogatnánk majd a kicsinyekkel! – kérdezték többen is a katicaszülők közül.
– Hát, valójában nekem nincs virágom. Csak magam vagyok. – felelte Corina, és jókedve helyére ismét bánat ereszkedett, mert eszébe jutott, hogy még azt sem tudja, hogy hol tölti majd az éjszakát.
– Volna kedved továbbra is velünk maradni? Tudod, annyi itt a teendő. Nemsokára kikelnek a kicsik, sok dolog lesz a szárnyaikkal, amíg mindet befestjük pirosra, majd bepöttyözzük feketével… Előtte pedig még a mi szárnyainkat is meg kell szárítani… Persze, csak ha van hozzá kedved. Nekünk nagy szükségünk lenne rád… – néztek rá biztatóan a katicák.
Corina boldogan igent mondott a kérésre, és attól a naptól kezdve a katicák védelmezője lett, számtalan ötlettel segítve őket minden nap. Amikor pedig eljött a kiskaticák pettyezési ideje, Corina tündérszárnyait is befestették hétpettyesre tiszteletük jeléül. Mosolyogva, lelkesen segítette kis népét még sok éven keresztül, és egy idő után már csak úgy becézték: Corina, a Katicatündér.
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!