Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű tölgyerdő, amelynek közepén egy kedves őzcsalád éldegélt. A két kis őzgyerek jó testvérként naphosszat csak játszott a lombok alatt – egész tavasszal és nyáron reggeltől estig ugrándoztak az erdő fiatal fái között, és várták az őszi iskolakezdést. Bizony, hiszen az iskola az erdei kisállatoknak is fontos! Pötyi nagyon várta már, Pilla azonban egyáltalán nem lelkesedett érte. Az egyetlen, ami miatt mégis úgy döntött, hogy megnézi magának a sulit az volt, hogy új barátokat találjon. Ebben nem is volt hiba, hiszen barátságos, kedves természetének köszönhetően már az ebédszünetig sokat nevetett és játszott osztálytársaival. Azonban a tanulással és a jelentkezéssel bátortalan volt. Sokszor ugyan tudta a helyes választ, de inkább nem jelentkezett, mert bizonytalan volt, és nem szeretett volna rossz válasz miatt kínos helyzetbe kerülni.
Egy idő után aztán egyre kevésbé figyelt az órákon, figyelme elkalandozott, inkább kavicsokkal játszott titokban és azon törte a fejét, hogy hol tölthetné napjait az iskola helyett…
Egy nap végül, amikor az iskolába menet testvére elkanyarodott az öreg tölgynél, Pilla a másik irányba iramodott és meg sem állt egy kis tisztásig, amelyet még előző nap vett észre. Nyáron kellemes lugassá nőtt felette a sok fűzfaág, három oldalról pedig bokrok határolták, így olyan volt, akár egy különálló, védett kis kert.
“Az én titkos kertem!” – sóhajtott megnyugodva Pilla, és hetek óta először most érezte magát igazán nyugodtnak. Egy napos foltocskán elpihent és egész nap csak a szálldosó pillangókat figyelte, és azt leste, hogy hogyan bontja ki magát sziromról sziromra egy csodaszép őszirózsa.
Két-három nap is eltelt ilyen nyugalmasan, ám egyik reggel ismeretlen madárfüttyre kapta fel a fejét. Egy kis kék madár trillázott köszöntőképpen, majd leült Pilla fölé az egyik bokor ágára.
– Szia, én Pilla vagyok. – köszönt kedvesen az őzike.
– Szia. Az én nevem Hilda. – köszönt vissza a kis kék madár.
– Örülök, hogy te is megtaláltad ezt a titkos kis kertet, mert így legalább nem leszek egyedül. Már unatkoztam!
– Én is örülök, olyan békés itt! Különben te csinálsz errefelé?
– Épp eszem, ilyen bogyót találtam a bokrokon, kérsz te is?
– Ó, dehogy! Hiszen ez mérgező bogyó, meg ne edd, mert nagyon rosszul leszel!
– Jaj, nem tudtam! Te honnan tudod?
– Hát, az iskolában tanultam még gyerekként… De… te gyerek vagy… Akkor te hogyhogy nem ott vagy…?
– Én… hát, én nem járok iskolába!
– Miért? – ámult el Hilda.
– Mert ott minden olyan unalmas! Soha nem csináltunk semmi érdekeset. Ugyan mit lehetne ott tanulni?
– Hát, a mérgező gombákat, az évszakokat, a ragadozók elől való menekülést, és még sok-sok egyéb hasznos dolgot… Ha az előbb nem szóltam volna a bogyó miatt, most nagyon rosszul lennél…
– Igaz. De, tudod, ott mindenki olyan okos! Olyan gyorsan tudják a választ. Nekem meg sokkal lassabban jut eszembe minden, és addigra már valaki más mindig válaszol a tanító néni kérdéseire. Én folyton csak azt éreztem, hogy lemaradok mindenben. Akkor meg minek járjak? De te olyan okos vagy… Nem tanítanál meg egy-két dologra…?
– Hát, ha nagyon szeretnéd…
– Igen, szeretném! Azért kíváncsi vagyok ám, és szívesen figyelek! Azt is megfigyeltem, hogy mikor vonulnak gyorsabban a hangyák, hogy mennyi eső és napfény kellett az őszirózsának, hogy kinyíljon és még egy csomó mindent! Tudod, én megfigyelem ám, amit kell, és meg is jegyzem, csak valahogy az a jelentkezés… Az nem megy nekem… Érted?
– Igen, értem.
Pilla valóban kíváncsi volt és tanulékony, így napról napra egyre többet tanult Hildától az erdőről, az időjárásról, a növényekről és állatokról. Hilda minden nap kikérdezte tőle az előző napokban tanultakat, és Pilla kivétel nélkül jól válaszolt minden kérdésére. Így, hogy nem zavarta a jelentkezés és a gyorsaság sem volt fontos, oda tudott figyelni arra, hogy mi a kérdés és végig tudta gondolni a helyes választ. Egyik nap azonban Hilda csupa olyan feladattal készült, amelyeket egyedül nem volt olyan szórakoztató elvégezni, szükség lett volna az osztálytársakra is. És az is igaz, hogy Pilla egyre inkább vágyakozni kezdett az első napon megismert barátok után, akikkel olyan jókat nevettek a szünetekben.
– Hilda, mit gondolsz, ha ilyen sok idő után visszamennék az iskolába, vajon mit szólnának? – kérdezte a nap végén elfogódottan a kék madárkát.
– Ó, szerintem mindenki nagyon örülne, ha visszatérnél. Már nagyon hiányzol nekik.
– Tényleg? Honnan veszed…?
– Hát, én csak úgy gondolom… Nem tudom… – fordult félre Hilda kissé zavarban, mintha egy titkot árult volna el.
– És te…? Te mit szólnál…? – kapirgálta a földet patácskájával szégyenkezve Pilla. – Hiszen olyan sok dolgot tanítottál az elmúlt napokban. Én meg csak így itt hagylak…
– Ugyan, ne aggódj! Hiszen neked ott a helyed a többi gyerek között! Én csak örülnék, ha visszamennél tanulni. És ígérem, hogy fogunk még találkozni!
– Igazán?! Jaj, de jó! Gyere el majd hozzánk, és bemutatlak Anyának! És akkor majd… hát, tudod, azért elmondom neki, hogy mi volt ebben a két hétben…
– Jól van. Nagyszerű gyerek vagy, okos, kedves, és a szíved is a helyén van! Hidd el, remekül fogsz boldogulni az iskolában.
– Gondolod?
– Nem. Nem gondolom. Hiszem és tudom. Mert megmutattad, hogy mennyi mindent tudsz megtanulni, ha igazán érdekel és figyelsz.
– Köszönöm, Hilda…
Ezzel elköszöntek egymástól, és megbeszélték, hogy hétvégén mindenképp találkoznak, hogy megbeszéljék, hogy miként alakultak az újból-sulis napok. Pötyi reggel meglepődve vette tudomásul, hogy Pilla ismét vele tart az iskolába, ő azonban nem sokat magyarázkodott – közölte, hogy egyszerűen most már van kedve ismét bemenni.
– Hát, jó… De nehogy azt hidd, hogy ezt az új tanító nénivel is meg lehet csinálni.
– Új tanító néni van?
– Igen. Mókus Mici kisasszonynak már raktároznia kell a téli eleséget, ezért mától egy másik tanító nénink lesz. De nagyon szigorúnak tűnik.
Pilla szomorúan és félénken érkezett meg az iskolába, ám ez rögtön elmúlt, ahogyan meglátta, hogy mennyire örülnek neki a többiek. Becsöngetés előtt még jót játszott a nyúl gyerekekkel és megbeszélték, hogy mindannyian segítenek Mókus Mici kisasszonynak a gyűjtögetésben iskola után. Csengetéskor aztán mind elfoglalták a helyüket, és várták az új tanító nénit.
– Jó reggelt kívánok mindenkinek! – trillázott egy szép madárhang, és Pillának még a szája is tátva maradt a csodálkozástól, ugyanis Hilda röppent be az iskolába, és biztatóan hunyorgott felé.
– Jó reggelt gyerekek, jó reggelt Pilla! Örülök, hogy ismét találkozunk! Sok feladatunk lesz ma, úgyhogy lássunk is hozzá rögtön! Most, amikor a gyűjtögetés zajlik, fontos lesz, hogy csak azokat a terméseket gyűjtsük be, amelyek nem veszélyesek. Ki tudná felsorolni a leggyakoribb mérges gombákat és azt, hogy miről ismerhetjük fel őket?
Mindenki legnagyobb csodálkozására Pilla kis patája emelkedett fel elsőként, és mondta is a tökéletes választ minden ijedtség nélkül. Csak a kis őz és a kék madár nem csodálkozott, hiszen ők pontosan tudták, hogy milyen alapos tanulás folyt a titkos kertben az elmúlt két hétben.
Ettől a naptól kezdve Pilla szívesen járt iskolába, minden nap alaposan felkészült és ugyanolyan kíváncsian tanult továbbra is Hildától, mint amikor összeismerkedtek. Hilda tanító néni pedig nemhiába bízott kis tanítványában: Pilla lett az egyik legszorgalmasabb tanuló az osztályban. Már nem félt jelentkezni, és a többiek előtt válaszolni a kérdésekre. Sőt, mire lehullt az első hó, kijelentette, hogy iskolába járni, bizony jó!
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!