Esteledett, a Nap lemenni készült a Nagy Kőhegyek mögött, és amíg utolsót ásított a sivatag felett, egy apró árnyék jelent meg a homokbuckák között. Flo, a kis sivatagi róka minden este naplementekor bukkant elő a rókalyukból, ahol szüleivel és testvéreivel naphosszat ücsörögtek a forróság elől elbújva. A rókafiak lustán elnyúlva aludták át a nappalokat, és ha tehették volna, éjszaka is csak feküdtek volna. Flo azonban alig várta, hogy kicsit hűvösebb legyen, már szaladt is ki a levegőre. Körbefutotta a saját buckájukat, átkiáltott a szomszédban lakó rókagyerekeknek, majd ellenőrizte a kaktuszokat.
Flo családjának buckái mellett számos apró kaktusz sorakozott, amelyek úgy gömbölyödtek a folyamatosan változó sivatagi táj közepén, mintha csak kedvük telt volna abban, hogy ezen a kopár, forró vidéken guggoltak naphosszat. Mellettük sokkarú, soványabb kaktusztársak nyújtózkodtak a végtelen égbolt irányába. A sivatagi rókafiak csak szúrós gumóknak és tüskés kígyóknak látták őket, de Flo tudta, hogy több van ennél bennük. “Ó, hát, persze, hogy több! Még több tövis és talán egy kis méreg is!” – cukkolták a fiúk, de hiába, mert Flo lelkesedését nem törték meg.
Fauna nagyi meséiből emlékezett rá, hogy egyetlen alkalommal megtörtént a csoda: hatalmas felhőszakadás után megteltek vízzel az egykori tavak megmaradt vájatai és csodaszép oázis zöldellt néhány hétig a homokbuckák között. A kaktuszok is kibontották virágaikat, és a világ rövid időre illatokkal és bizakodással telt meg. Azon a színpompás héten született Flo, aki ugyan a jeles alkalom ünnepére a Flora nevet kapta a virágok után, ám cserfes, vidám természete végett csak becenevén szólították.
Flo legnagyobb vágya az volt, hogy egyszer ő is láthassa a virágzást. Esténként a szüleit faggatta erről:
– Ugyan már, az nem lehet, hogy nem tudjátok…! Fog esni idén, vagy nem fog?
– Kicsim, ezt senki sem tudhatja előre. – válaszolt anyukája bosszúsan.
– Talán csak a Nagy Kőhegyek szelleme… – vetette fel minden alkalommal Nagymama, ám Flo szülei csak legyintettek rá. – Ugyan már, Mama, meg a meséi… – morogták, majd elfordultak, és szótlanul tovább kapirgáltak élelem után kutatva a homokban.
Flo megszokta már ezt a hangulatot, hiszen amióta az eszét tudta, egy csepp eső sem esett, alig volt már élelem a buckák között, és emiatt szülei a környék többi sivatagi rókájához hasonlóan egyre csüggedtebbek és ingerültebbek voltak.
Flo azonban hitt benne, hogy az öreg rókamama nem butaságokat beszél. Egy nap kifaggatta őt komoly arccal:
– Nagymama, mondd el nekem, hogy mit tud a Nagy Kőhegyek Szelleme?
– Ó, én azt nem tudom pontosan. De az eső hírét mindig a Nagy Szellem küldi el nekünk a szél és a homok hátán, így ha valaki, akkor ő tudhatja, hogy mikor jön ismét eső.
– Akkor elmenjek hozzá?
– Hát, ki vagyok én, hogy ezt megakadályozzam, ha ennyire elszánt vagy? – kacsintott rá Fauna nagyi cinkosan.
A Nagy Kőhegy Szelleméről csak annyit tudott a sivatagi rókák népe, hogy a legmagasabb szikla odújában lakhat, hiszen onnan süvöltött elő minden éjjel, onnan küldte a sivatag kavicstörő hidegét és perzselő forróságát is, mióta világ a világ.
– Anya, Apa, én megkeresem és megkérdezem a Nagy Kőhegy Szellemét, megmondom, hogy küldjön esőt, vagy legalább súgja meg, hogy mikor jön enyhülés! – állt szülei elé elszántan Flo. Arra számított, hogy tiltakozni fognak, ők azonban csak összenéztek, és azt felelték:
– Nos, már lassan két éve nem esett egy csepp eső sem… Lassan nem lesz mit ennünk. Csak várunk, de jó volna tudni, hogy egyáltalán mire… Nehéz szívvel, de útnak engedünk.
– Köszönöm… – mondta Flo, és lelkesen, ám megszeppenve útnak indult.
Három napig haladt a Kősziklák között, amíg végül elérte a legfelső csúcsot, ám meglepve látta, hogy az odúban nem volt senki.
“Hol lehet a Nagy Szellem?” – töprengett magában.
– Mindenhol és sehol. Ott vagyok, ahol lennem kell! – susogott egy lágy szellő Flo fülébe.
– Oh, te vagy az? Hát valóban létezel, Nagy Szellem?
– Miért jöttél?
– Tudni szeretném, hogy mikor jön az eső és mikor fognak virágozni a kaktuszok?
– Miért olyan fontos ez?
– Mert már alig van élelmünk és vizünk.
– Tényleg ez a probléma?
– Hát, a valódi baj az, hogy élelem híján mindenki olyan morcos és csüggedt… Nem tudnál nekünk egy kis esőt küldeni? Ha esne, lenne élelmünk, és a felnőttek nem lennének folyton mérgesek.
– Ó, Flo, a rókalány… Nem azért vagytok csüggedtek, mert nincs ennivaló és mert nem virágoznak a kaktuszok. Azért nem virágoznak a kaktuszok, mert csüggedtek vagytok.
– Ezt nem értem… Akkor csak azt mondd el, hogy jön-e egyáltalán eső? Vagy álljunk tovább?
– Eső vagy nem eső, nem számít. A kaktuszok így is, úgy is kivirágozhatnak, csak talán előbb nem ott, ahol gondolod, vagy nem úgy, ahogyan gondolod…
– Áh, bolond szél vagy, és buta szellem, nem hallgatlak tovább! Zagyvaság! – kiáltotta Flo és csalódottan indult hazafelé.
Az út hazáig újabb három napig tartott. Flo már hat napja nem evett semmit, így legyengülve, kimerülten érkezett haza. Mindig morcos szülei és civakodó testvérei féltő gondoskodással vették körbe, ápolták, itatták, ám Flo napokig csak aludt és aludt.
Amikor felébredt, meglepetten nézett körül: családtagjai körülállták, szimatolták, és örömmel látták, hogy Flo végre éledezik.
– Kicsi Flo, végre felébredtél! Alig vártuk, hogy magadhoz térj!
– Mi történt? – kérdezte erőtlen, rekedt hangon.
– Nagyon ki voltál merülve, amikor hazaértél, már két napja csak alszol!
– És az eső…?
– Nos, sajnos nem esett.
– És mit mondott a Nagy Kőszellem? – kérdezte Nagymama.
– Hogy előbb ott kell virágozni a kaktuszoknak, ahol nem gondolnánk, meg ilyen butaságokat. Nem értettem.
– Hm, talán én igen… – gondolkodott el a nagyi. – Gyertek ide mindannyian, civakodók! – hívta össze az összes bucka rókáit. –Ideje megértenünk, hogy mind csak egymásra számíthatunk. Adjuk össze mind az ötleteinket, akkor talán túl tudunk jutni ezen a nehéz időszakon.
A rókák töprengeni kezdtek, és lassan elindult a közös gondolkodás. Kiderült, hogy a szomszéd rókamamának volt némi tartalék élelme, az öreg rókapapának is, Flo öccsei meg kész barlangrendszert ástak a kaktuszok között, amelyek közül egyik-másik gyökeréből könnyedén vizet lehetett facsarni. Ahogy napról napra egyre többet beszélgettek, együtt gondolkodtak, megosztották egymással ötleteiket és tartalékaikat, úgy vált a kis rókafalu összetartó, vidám közösséggé.
És akkor egy éjszaka a Nagy Kőhegy Szelleme gyors széllel küldte el nekik a közelgő eső illatát. A rókák a naplemente utolsó fényeinél még látták, ahogy a zápor végighaladt felettük, és hűs levegővel, friss, üde illatokkal töltötte meg a levegőt. Egész éjszaka összebújva hallgatták az égzengést, reggel pedig óvatosan dugták ki fekete orrocskáikat a rókalyukból.
Elsőként Flo szaladt ki a forró napsütésbe. Mamája vissza is akarta parancsolni tüstént, ám szája tátva maradt a csodálkozástól: a kaktuszok a rózsaszín minden árnyalatában pompázva mosolyogtak rájuk. Az éjszakai zápor után kivirágoztak, a közeli mélyedések vízzel teltek meg, és környékük kizöldült. Színes oázissá vált a homokbuckák világa.
– Ez varázslatos… Csoda a sivatag közepén! – mormogta Flo elragadtatva, majd mélyet szippantott a virágillattól édes levegőből. Fülei mellett lágyan fütyült a Nagy Kőszellemtől küldött fuvallat, amely azt súgta: “A csodához ti is kellettetek, hiszen előbb tüskéssé vált szívetekben virágoztak ki a kaktuszok, és így, hogy már biztonságban vagytok, és nem függtök az esőtől, az örökös civódás helyét az összefogás váltotta fel. Ez a sivatag valódi csodája, Flo…!”
**********************************************************************************************************
Ha tetszett a mese, játssz velünk és nyerj! A részletekért kattints ide, és olvasd el a játék szabályait!
Ha szeretnél néhány tippet kapni a mese felolvasásához vagy a közös meseolvasáshoz, akkor ide kattintva elolvashatod néhány tanácsunkat!